Rükvercbe váltott öregedés

Turczi István: Reggelre megöregszünk

Turczi István négy évtizede bővülő, műfaji és stiláris szempontból heterogén és szintetizáló életműve konzisztens panorámaképet nyújt az ezredforduló irodalmi tendenciáiról. A róla szóló legfrissebb tanulmánykötet (Turczi István költői világáról, Caldwell, 2022) szerzője, Horváth Kornélia kiemeli Turczi szövegalkotó eljárásainak kezdeti neoavantgárd jellegét, amelyek néha posztmodern jellegzetességeket hordoznak, de alapvetően a későmodern esztétika égisze alatt bontakoznak ki. Nézetem szerint Turczi István költészetének későmodern vonásai a klasszicizáló tendenciáiban, a versbeszéd centrumának megőrzésében, az életművén átívelő egységes és kódolatlan szövegképzésben (a szilárd költői énben) és a versbeszélő egyenes artikulációjában tükröződik. Beszélői modalitásai közé tartozik a „tragikus derű” (Kabdebó Lóránt), a szenzuális intellektus hol ironikus, hol közvetlen megnyilvánulása, a vénuszi szövegérzékiség, a megszólalás explicit érzéki karaktere, ami leginkább Turczi életművének korai szakaszában markáns (Segédmúzsák fekete lakkcipőben, Szépirodalmi, 1985), és a Venus Vulgivaga című opusban ér a tetőfokára. Ez utóbbi nő és férfi, Vénusz és Mars játékos és dekadens küzdelmének egyszerre animális és költői, illetve számvető és racionalizáló olvasatát nyújtja. Etológiai passió, ami egy ismétlődő udvarlási ciklus lírai tranzakcióanalízisét nyújtja. Az ösztönös terápia résztvevői a meghiúsuló intimitáskeresés nihilizmusa és katarzisa közt csapongva tesztelik egy toxikussá váló szerelmi viszony funkcióit, lejátsszák a szakaszos monogámia pszichodinamikai forgatókönyvét, miközben különféle szexuális diszpozíciók és dominációs gesztusok révén egymásra testálják a csábítás és ellenállás aszimmetrikus macska-egér harcát.

Turczi István (fotó: tegnap.ma)

Az oldás és kötés, a függés és függetlenség belső kényszerei és szabadságfokai közt csapongó libidóval kiaknázzák egymás fizikalitását, kimerítve a szerelmi projekciók egymásra háruló konkrétumait. A szöveg (segéd)múzsája a hús-vér succubus testi karneválját követően egy idealisztikus dimenzióban reked („Filozófiailag megragadni, / ami eleven tenyérbe illik, / banalitásnak tűnt mindig is.”), holott érzékszervi eszmélete a pillanathoz köti, és lehorgonyozza a földre („ami fáj, az történik legalább”). Az egész hosszúvers egy beavatástörténet, amely nem annyira lépcsőzetes és lefokozó jellegű, mint Petri György purgatóriumi verse, a Hogy elérjek a napsütötte sávig, dramaturgiája mégis hasonló. A Vulgivaga-passió csúcspontján a törleszkedő önlefokozást követő aszcenzió helyett egyfajta, Juhász Ferencre jellemző prizmatikus katarzis jön létre, a szóképek és testképmetaforák ősrobbanása kozmikussá tágítja az üzekedési rituálét, költői totemmé emelve a „gyönyörszenny” tárgyát, az ezredvégi Budapesten megtestesülő Vénuszt, aki beszippantja a narrátort, mint Neil Gaiman Amerikai istenek című regényének érzéki istennője. Mind Petri, mind Turczi szövegére jellemző az absztrakt vágyobjekt (Aphrodite Urania) lefokozása és felhasználása egyfajta biblikus eredetű genderfeszültség és morális paradoxon szemléltetésére, amiben az animális (ösztönös) és racionális (empatikus) tudatállapotok összeférhetetlensége devalválja a konvencionális szerelmi toposzokat a költői ventilláció aktusán keresztül. Az emberi ego megszilárdításának biológiai késztetése és kudarca mindkét szöveget a referenciális vereség felől képződő esztétikai nyereség irányába sodorja, bár Petrinél a kopuláció mint egyesülés, kapcsolódás és kiegészülés (és vallási értelemben: esketés) két, társadalmilag eltérő közeg közös metszetén zajlik, és az egymással érintkező sorstöredékek szereplői önkéntelenül lehasadnak egymás realitásáról, míg Turczinál egy fiatal értelmiségi felnőtteket bekebelező egzaltációs buborék veszi körbe a szereplőket, a kötődési játszmák zsigeri működését és civilizációs zavarait demonstrálva. A feminista szempontból problematikusnak ható direkt kiszólások a versbeszélő szubmisszív és önkritikus poétikai pozíciója révén, illetve a természeti analógiák tükrében válnak allegorikussá, szemléltetve a nyelv transzparens, sarkalatos helyzetekben kontrollvesztett funkcióját. De Turczi költői énje az erotika ábrázolását mindig alárendeli a poétikai retorikának. Önreflexív közvetlenséggel inkorporálja költészetébe az élőnyelvi tabukat, és a kulcsmomentumokban kellő iróniával ellenpontozza a pátosz és a vulgaritás túláradását a versekké formált intimitástöredékekben.

Turczi Istvánnak a különféle hagyományok szellemi örökségét szintetizáló költészetében – kíváncsian éber költői alkatának megfelelően – a lírai én primátusánál hangsúlyosabb az a viszonyrendszer, amelyen keresztül megtapasztalja alanyisága korlátait, a belső kitárulkozás és a külső elbeszélhetőség határait, és az önleképezés során feltárja a közös emberi állag fenségességét és banalitását, a humanista lét kapcsolódási pontjait. A lírai énnél fontosabb számára a lírai ő, a lírai te, a lírai mi. Költészetének célja helyrebillenteni a mérleg nyelvét a hétköznapi tapasztalatok ingatag (hangulati, érzéki, nemi, világnézeti, társadalmi, történelmi, politikai) dualitásai közt, direkt és indirekt eszközökkel fenntartva a magyar irodalmi hagyomány kontinuitását, miközben közvetett lírai eszköztárát egy sor hommage és parafrázis köntösében terjeszti ki elevenek és holtak virtuális viszonyára.

Turczi széles lírai viszonyrendszere az életmű előrehaladtával – a magányos farkas szerepétől különféle közösségeken át – a család vonatkoztatási rendszerében teljesedik ki. Korai költészetének jellemző öndefiníciós közege a kortársi kollegialitás, amely idővel a személyes panteonjában rögzült költőelődökhöz fűződő (szellemileg) intim viszonnyá fejlődik. Költők közt a Borsodi sörözőben című verséből süt a rendszerváltozás bizakodó reménye, de a szabadság lélegzetével együtt járó kérdések súlya elnyomja a kocsmában összesereglett költők kollektív örömmámorát. „Mi van Erdélyben, ki, hová települt, s miért / bántják, csak nem a verseiért?! Kinek / kell vízerőmű, hová lettek a tanyasi iskolák, / meddig bírjuk kölcsönökből, elég szívós-e / a mezőgazdaság? Lesz-e még új erő, összetartás, / bennünk fegyelem, hogy elviseljük, ami / ép ésszel néha épp csak elviselhető? / Ágálunk, morgunk, hadonászva érvelünk / váltig hisszük, több ez, mint borgőzös hangulat, / hisz a vers gyarlóságánál csak saját gyarlóságunk / nagyobb”. A kocsmai beszédtöredékekben sorjázó reáliák, a 90-es évek vadkapitalizmusa, az ideológiai kakofónia, a szabad piac és szabad közbeszéd, a demokratikus lehetőségek révülete és rémülete többszólamú formában tör fel a szabadvers soraiból, melynek lezárásában a csaposlány felbukkanása egy mozdulattal lesöpri az asztalról az új korszakkal kapcsolatos aggályokat. Ezt a felhőtlen várakozást sugalló idillt az egy évtizeddel későbbi párverse (Zsebemben költők turkálnak) meglehetősen beárnyékolja, amint a derűs értelmiségi kerekasztal ábrázolását felváltja a sötét csoportkép, melynek középpontjában a líraeszmény emblematikus oltáriszentsége már bomlásnak indult. Bár a szép új világ lehetőségei megcsontosodtak, a költészet hasadóanyaga továbbra is esszenciális identitásképző energiával bír, amint a vers eléri a kritikus tömeget: „TERMÉSZETES BOMLÁSTERMÉK / A VERS, megírni minden rohadt kiáltást kihordatlan álma- / inkat az ébredés gyilkos szomorúságát. […] most azt / kérditek mi a vers halála egy porckorongsérvhez / képest? egy kis köhögéstől elhajítjátok a tollat”. Turczi központozás nélkül áradó szabadversének ezredvégi kiábrándultsága a költői pálya csúcsára akkoriban érő Orbán Ottó dacos retorikájára emlékeztet. Ádám naivitása és Lucifer iróniája mindkettejükre jellemző. A Borsodi-zsánerkép habzó regisztere az utóbbi versben keserű párlattá sűrűsödik. A kezdeti reményeket felváltja a kétely és bizalmatlanság mind a kortársak, mind a korszellem tekintetében: „szátok sarkából egyre kevesebb jambikus / káromkodás, egyre mélyebb csend egyre aluszékonyabb / koraesti hallgatás”.

Az ezredfordulós válságtünetek alatt érett felnőttkorát élő Turczi az életmű korábbi, szociális mélyfúrásokat végző avantgárd kísérleteitől (Amerikai akció, 1991) eltávolodva a konkrét családi kötelék és az egymást váltó költőnemzedékek vérfrissítő, parnasszista felfogásában igyekszik feloldódni és újradefiniálni saját magát. Az Amerikai akció vegyes (média)töredékekből összetett tablóját a keleti-nyugati világ peremei között tátongó szakadékot áthidalni képtelen társadalmi szólamok ihlették, illetve a kábeltévéből áradó negédes frázisok és a fogyasztói téboly retorikája töltötte ki („Összamerikai Kontinentális Pszicho-Kvíz / nem csalás nem ámítás igaz az állítás potom / ötven dollárért megismerheti végre önmagát […] YOU ARE WHAT YOU IS”), szublimálva a demokratikus polgárosodás öndefiníciós csődjét. A kiutat ebből a hisztérikus ezredvégi közegből végül a családi kör nyugalmában és a hagyomány kontinuitását reprezentáló szerzők gyűrűjében találta meg.

A szövegeiben különféle zenei előjegyzésekkel és képzőművészeti referenciákkal gyakran operáló Turczi a Szénvázlat anyámról című költeményben a nagy léptékű posztavantgárd verseiben tapasztaltnál jóval meghittebb atmoszférát teremt, amint az érzelmi kötődés szinesztéziás intenzitását a topográfiai ábrázolás nehézségeivel kapcsolja össze: „tavasszal volt / a hajó orrában ülve / Gershwint hallgattunk / szelíden imbolygott a Nap / homlokomhoz a túlpartról / vidám hangok csapódtak / és az első tiszt Pest előtt pipára gyújtott // milyen nehéz szétbontani / a tájat s mozdulatait / rajzold bele a zenét is, fiam / kiáltotta, hogy megtörje az ellenszelet / igen, pontosan emlékszem / megigazította kartonszoknyáját / és kényelmesen elhelyezkedett”. Hasonlóan békés idillt tükröz Turczi első fia születésére írt verse, amelyben a tél templomi hidege és az újszülött meleg tenyere közötti kontrasztot egy szakrális színezetű szósűrítménybe kódolja: „Írom: téged adott az a tél, / ezerkilencszáznyolcvanhét decembere, / mely szürke volt, hideg, mint egy templomtenyér. / […] Azután hosszú csöndversek jöttek, / hét és fél hónapig nem volt hangod, / vasherceg lettél, ki torok-csizmában / gyakorolja a lét üdvösséges kárhozatait. // […] Már túl mindezeken és mindazokon, / álcázott szombatünnepi megrendülésben, / hold-ajándékozó esti fényességben, / az erdő és a város képeskönyvét lapozgatva, // az álom piros-sárga-zöld lámpácskái előtt, / […] szemhunyásnyira a játékos végtelentől, / megértettük, / lehet egy kacaj is himnusztöredék – / Fiam. Kisfiam.” (Dávid)

Az ezredforduló után Turczi költészetének poszt-beat jellege háttérbe szorul, és felerősödnek az életmű későmodern vonásai, miközben megmaradnak szerteágazó (világ)irodalmi kötődései különböző áthallások, parafrázisok és hommage-ok formájában. Az evokált művekhez fűződő intertextuális viszonya sosem jelöletlen, mint az érett posztmodernben, és költői centruma sem dezintegrálódik, a beszélő mindvégig meghatározható, nem szóródik szét a poétikai jelentéstulajdonítás során. A nyelvi megelőzöttség Turczinál nem játszik fontos szerepet, költői nyelvezete nem szakad el instrumentális jellegétől. A nyelv által leképezhető világészlelet és az egymást (meg)termékenyítő szövegvariánsok dinamikája a lírai hagyomány kitaposott ösvényein belül fejti ki hatását, miközben a szerző emblematikus költők stílusának közvetett appropriációja által képezi meg – olykor artisztikus konfabuláció révén – saját versbéli identitását.  

Az előbb említett intimitástöredékek ábrázolása és poétikai keretbe foglalása az egyik központi jellegzetessége Turczi István legutóbbi kötetének. A Reggelre megöregszünk világos és transzparens szerkezetű, formailag változatos, egységes hangnemű kötet. A kötet ívét a Csokonai Vitéz Műhelyhez (Debreceni Bibliofil Műhely, 2000) és az Áthalásokhoz (Palatinus, 2007) hasonlóan a kortárs magyar irodalom alakjainak jótékony kísértetjárása jellemzi, azonban a 2017 és 2022 között írt versek utalásrendszere és áthallásai személyes és bensőséges lírai erővonalak mentén szervesül egységes költői nyelvvé. „A vers egyszerre emlékszik és emlék” – írja Turczi egy korábbi, Parancs Jánosnak dedikált versében. Ez a paradigma jellemzi a Reggelre megöregszünk elégikus hangvételű, de az életmű korábbi eszköztárához képest minimalistának tekinthető költeményeit.

A könyvet két kötött tematikájú, de formailag szabad költemény foglalja keretbe. Az első Orbán Ottó Vojtina recepcióesztétikája című költeményére született válaszversként, a kötet záróverse pedig Szőcs Géza Kérdések a XXVI. század költőihez című költeményére alludál. A bevezetőben közvetett módon ott kísért Arany János szelleme, míg a záróvers áttételes tiszteletadás a Petőfi-bicentenáriumra, és egyben őrzi Szőcs Géza emlékét. Mindkét vers a költői mesterség kurrens funkcionalitását vizsgálja. Ez a toposz gyakran előfordult Orbán Ottónál, aki hol melodrámai jelleggel, hol flegma iróniával reagál a költészet pusztulásával kapcsolatos irodalmi víziókra („[…] mikor én San Franciscóba mentem / minden szartúró firkász tudta hogy a költészet halott / verset manapság csak néhány homokos professzor és leszbikus háziasszony ír” – A hippikorszak hűlt helyén). Orbán Vojtina ars poétikája nyíltan megkérdőjelezi a vers társadalmi funkcióját, ironikusan felvázolva a „kis nyelv költőjének” marginális szerepét a társadalmi hierarchián belül. A pátosz időszakos tiltólistára helyezése sem Orbán, sem Turczi esetében nem újkeletű metafegyverzet; a hatásvadászat költői diszpozícióját és a dalszerűség anakronizmusát Arany is kihangsúlyozza Vojtina sokrétűen szatirikus alakjában, amely egyrészt a kocsmában lézengő, nagyravágyó fűzfapoéta zsánerfigurájának karikatúrája, másrészt a szabadságharc leverését követő radikális eszményítés ellen tüntető l’art pout l’art dalolás trubadúri szabadságát jelképezi, szembefordulva az akkori kánonképző erőkkel, megvédve az apróbb hétköznapi témákat elbeszélő, ornamentális költészet hatáselméleti potenciálját: „Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem. / S azóta, hogy nem mondtam éneket, / Mély hallgatásban torkom elrekedt, / S mint hangjavesztett opera-dalár, / Lettem éneklőből… énektanár.” Turczi kötetnyitó versében a Vojtina-paradigma mentén artikulált kiábrándultság jóval puritánabb: „Manapság valamire való költő / nem ír verset / és azt sem írja meg / hogy nem ír verset / Így szeplőtelen lesz / a fogadtatása […] s ha elérte a kritikus magasságot / jobb, ha zuhanórepülésbe kezd”. Ahogy Vojtina Till Eulenspiegel-i figurája az adott korszak recepcióesztétikai tüneteire hívta fel a figyelmet, úgy a Reggelre megöregszünk keretversei talán azt is jelzik, hogy a digitális tartalomfogyasztás bábeli zűrzavarában a poézis hozadéka egyre devalválódik, és a „stilizálatlan csend” helyett – némi leleményességgel – egyéb médiumokon keresztül válhat újból virálissá a közvetlen hatású emberi beszéd.

Turczi István (fotó: scolar.hu)

Turczi legújabb kötetében kevésbé épít idézéstechnikai fragmentumokra, ötletes gnómákra és hapax legomenonokra, mint például a Rögeszmerend esetében, és a költői hagyományhoz fűződő viszonyára is más hangsúlyt helyez. Biografikus elemekkel dúsított privát térbe ágyazza az irodalmi referenciákat, líratörténeti rekvizitumokkal és személyes emléktárgyakkal berendezve a versek színpadát. A Hordó című vers archaizálásmentesen idézi fel a Deodatus historikus hangvételét, miközben konkrét emlékképet tár elénk: a versbeszélő „vékonydongájú, kétbalkezes városi lélekként” lesi el a Nagy-Hideg-hegyen a nagyapai kádármesterség fortélyait. A múlt ködébe burkolt jelenet egyszerre valóságos és allegorikus. A „kádáripari idők” végét járjuk; amint a vers szerzője belepillant a frissen elkészült hordóba, csak ürességet lát, de az idős mester helyreállíja ifjonti bizakodását: „Ne bánd […] / a hordó egyszer úgyis megtelik.” Ez az örökérvényű toposz kijelöli az életen átívelő egyetlen biztos eseményhorizont tartalmi és temporális határait, az idő ürességét betöltő önkéntelen események efemer voltát, ami az emlékmunka szüreti időszakában válik gyümölcsözővé, egyszerre konkrét és absztrakt (költői) matériává érlelve.

A kötet két hosszú ciklusra tagolódik. Az Irodalom jelene című szakasz elején máris familiáris nyugalmat árasztó gyöngyszemekre bukkanunk. A Téli rondó a fogarasi havasokból domináns képi elemei a tél, a jég, a fagy, kontrasztba állítva a családi kör hőjével, amit a versütem hullámzó légáramlása kísér: „Fent kanyarog a füst, / az éj zúzmarás ezüst, / csenddel dús levegő, / áramló, lebegő”. A barokk bőséggel áradó képekben a jég az úr, de a Turczira jellemző szóösszetételek („hidegvégződések”, „idegidő”) metsző atmoszférájában a versalany megenyhül a pattogó tűz mellett, mint egy erdei menedékházban. A referenciális toposzok mellett (család, hő, otthon) ez a menedéket jelentő konstrukció maga a vers, amely az emlékmunka során létrejövő belső hőt tartja magában a poétikai konvekció által.

A második tétel, a Nyári rondó a Comói-tó partjáról egy közvetlenebb hangtónusú, játékos, rokokó felhangokkal díszített helyzetkép. A páros rímekkel ellátott, jambikusan lüktető, hatszótagú sorok Csokonai kecses formakezelését idézik. A felütés enigmatikus, akárcsak a téli rondóé: „A csendnek nincsen árnya / Nincs már kocsmalárma”. A vers szókészlete és hanglejtése több vidámságot sugall a felszínen, bár a felénél felbukkanó komor ecsetvonások jelzik, hogy az idill nem egészen felhőtlen („hol bevégzett mű a lét, / innen szórja ihletét, / meg se szólal, úgy üzen: / neked szóló éji zen.”). A kezdő szentencia a törésponton saját ellentétébe fordul („A csendnek is van árnya.”), mintha a nyitány keringőjére egy bolond tűzmanó (Rumpelstilzchen) népies szólama válaszolna: „Dalfélét dúdolok. / Dalfélét dúdolni / kiváltképp jó dolog.” A rondó a boldogság szarkasztikus apoteózisáig ível. Ez a szarkazmus nem explicit, csupán sejtelemszerű, amint a vers lajstromozza az emberélet obligát kellékeit: „Velem van nőm, fiam, / kutyám. Mindannyian. / Ennél, mondd, lehet-e / szebben megöregedni?” A Comói-tó sima víztükre ezen a ponton megtörik, akár az öregedő emberi arcbőr. A megelégedés és a hétköznapi teljesség fokozhatatlan toposzától a dal scherzando dúdolódik tovább, de már nem a rondó kezdeti felütésével; a lombardiai táj fölé beúszik egy régi, börzsönyi rigmus, amelyet a szerző az édesapjától hallott, de csupán utalás szintjén, hangulatfestő jelleggel jelenik meg, mivel a konkrét melódiát a versbeszélő is elfelejtette, és csak a gyermekkori dal érzete, testtelen hangalakja vésődött emlékezetébe a mnemotechnikai hiátusok csendje mentén. Az élet fő ciklusait zanzásító rondó ezzel körbeér, kipukkan az idillbuborék, de a feledés homálya (az emlékmunka eredendő pontatlansága) nem jelent értékveszteséget, amint a rögzítés és a racionalizálás csődje feloldódik egy lírai oxymoronban: „A folytatás elmarad. / Azt a vers tudja csak.”

A folytatásban a kötet címében megelőlegezett kronológiai determináció fogyatkozó állomásai helyezkednek szembe a költői megszólalás és a nyelvi rögzítettség statikus állapotával: „Nem vagy több, ennyi csak / mint kő a nyelv alatt, / s mire feldadognál / sírodnál is ott áll, / a rákövetkező”. Weöres Sándor ars poétikus fejtegetése juthat eszünkbe a „málló kőre bízott” nyomhagyás hiábavalóságáról. A megörökítés sürgető késztetése szétszéled a levegőben, vagy – ahogy ma mondanánk – eltűnik a Felhőben. Az antropikus nyomhagyás kollektív öröksége és a szerzőség efemer időtartama közti diszkrepanciát Turczi nem észleli annyira metafizikainak, mint Weöres. A verselés funkciói nem annyira wireless-jellegűek; nem szándékozik a lírai én individualitását légiesen leválasztani a beszélő konkrét realitásáról, hiába igyekszik minden soron következő generáció ezt az analóg tapasztalatot felülírni.

Weöres Ars poeticája vagy a Kő és az ember a leplezetlen (efemer és változó) humán imágó és az isteni szubsztancia (múlhatatlan és állandó) komplementer viszonyára mutatnak rá. Turczi számára viszont „[a] mítosz jó adalékanyag” (A halhatatlanoké), egyfajta retorikai gluon, bár a posztmodern válság, az elbeszélhetőség csődje és a konvencionális esztétikai-narratológiai elemek kombinatorikai kimerülése az ő mesterségbeli meggyőződését is kikezdte: „a legtöbb történet már csak / mások szavaival mondható el.” Ezzel szemben a cikluszáró vers, az Irodalom Jelene a nyíltan explikáló poszt-beat modalitásával és az Orbán Ottóra jellemző argóval mégsem a vershalál elcsépelt végkövetkeztetésére jut: „Fuck you! Gyógyuljanak a sebek maguktól! / Az irodalom jelene nem akar semmit, ami / már volt. Köröskörül lanyha múzsaáramlás. […] Mielőtt felborul, mindig helyreáll a rend.” Turczi esztétikai felfogása számomra azt sugallja, hogy a szellemtörténet apollóni és dionüszoszi korszakváltásainak tükrében
a „posztmodern középkor” nihilista víziója a művészet haláláról nem abszolút végpont, csak egy hullámzó tendencia mélypontja.

A kötetben egyre szaporodnak a különböző szerzőkre és irodalmi ikonokra irányuló irodalomtörténeti allúziók. A Petri György mottójával induló Két perc gyűlölet és a Tandori Dezső emlékére írott versek (Hétfőellenes vers; Dobszerda) következetesen variálják a 20. századi magyar költészet két legmeghatározóbb alakjának tematikus és poétikai eszköztárát („egyszerre fogdos bába és halottkém”, „Le a hétfővel. Töröltessék. […] Ne kelljen semmit. Csak feloldódni végül / az önmagánál súlyosabb anyagban.”), ezután Gergely Ágnes, Kertész Imre és Esterházy Péter irányába tett gesztusokkal, episztolaszerű versekkel folytatódik a tiszteletadások sora, amelyek nem önkényesen kiragadott metszetek, hanem a gyász ihletésére született, paralel gondolkodású lelemények és személyes huzalozású asszociációk.

Turczi az elődök nómenklatúráját nem direkt módon, egy az egyben sajátítja el, nem jelöletlen idézetek formájában inkorporálja. Mondhatni, kirak maga elé egy-egy klasszikus vagy kortárs kottát, tanulmányozza egy ideig, blattol, majd a partitúrát elhajítva hol jazzt, hol sanzont improvizál, felidézve az adott szerző életművét és személyes karakterét. Ez a jazz nem teljesen free, nem is kottahű standard, sokkal inkább fúziós: hol szabályos swing, hol csapongó bebop.

A hangvétel spontaneitása és a paletta sokszínűsége nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a felidézett költők és kortárs szerzők zömében Turczi személyes pályatársai és barátai voltak az elmúlt évtizedek során. Turczinál az emlékvers műfaja mégsem pusztán öreg motorosok (fantom)találkozója, hanem az én és a te horizontját magába foglaló, privát emocionális szféra, amelyben kollegiális fraternitással – hol megrendülve, hol pikírt módon – lerántja a leplet illusztris versvendégeiről.

Utóbbira szép példa a Zuglói alkony Zelkkel című vers. A kötetre általánosságban jellemző, hogy Turczi a tőle megszokottnál egyre több személyes földrajzi koordinátát jelöl meg a versekben. A helyszínekkel teletűzdelt Deodatus tatai „tört.én.elme” kivétel, de a jelenlegi esetben a szerző lokalitása nem historizáló jellegű, hanem naplószerű és elégikus. A Zuglói alkonyban Zelk Zoltánnal sétál a lakóhelyükön, de a közös metszet nem térbeli, hanem időbeli síkok összerántásával jön létre, amint egy árnyas keresztutcánál egymásba botlanak: „Összebólintunk. Prenatális poétika.” A versben alig érzékelhető generációs távolságot Turczi érzékletes képekkel hidalja át. „A múlt kutyái összesereglenek”, majd „a felhők, akár egy cigánytábor, / lassan továbbvonulnak”, de egyéb gesztusok és észrevételek nyomán – egy köhintés, egy botlás a járdán, Zelk kopogó sétabotja, egy megigazított ruhadarab – a találkozás jellege mégsem ölt szakrális színezetet, hanem közvetlen természetességgel épül be Turczi magánmitológiájába: az öreg Zelk által a fiatal költőtárs nyakába kötött sál úgy köti össze kettejük eltérő téridősíkját, mint egy lírai Möbius-szalag.

Az Egy elégia margójára című vers még pregnánsabb módon teszi érzékelhetővé a beszélő környezetét. A műfaji megjelölés előre sejteti, hogy egy introspektív, rezignáltságot árasztó darabról lesz szó, de ez esetben az elégia fiktív marad, és csupán a látóterünkön kívül eső mű széljegyzetébe kapunk betekintést. Az így képződött „marginális” vers nem követ klasszikus időmértéket, csak a hosszan hömpölygő, 15–20 szótagos sorok végén lévő keresetlen rímek és asszonáncok nyújtanak ritmikai tagolást a szövegnek, felidézve az elégia műfaját átitató visszhangzó emlékezet akusztikai sajátságait. Mnémoszüné csarnoka helyett egy kendőzetlen kertvárosi környezetben járunk. A vers egy hosszabb lélegzetű kotidiánus merengés a mindenfajta ünnepélyességet nélkülöző polgári közeg attribútumairól. A szomszédban sül
a hús, az utcán benzingőz, a kertekben fűnyírók, a patak partján vadkacsák. „Ennyi az esemény. A többi csak felszín, üres kirakat. / Hiába dörög, s az ég naponta többször ránk szakad, / szeméttől fuldoklik, és egyre apad a Rákos-patak.” Ebben a margóelégiában a beszélő nem a múltba révedve emlékezik, hanem egy dermedt és légüres állapotból tekint kifelé, mintha a statikus jelen eleve a múlt része volna. Tünékeny impressziókkal érzékelteti a csonka jelenlét idegenségét, az önmagába hurkolódó idő nyomán érzett csömört, amelyet a hétköznapok egyhangúan ismétlődő ritmusa tagol, de a helyzetkép nem oldja fel a ciklikus közönyt, amellyel a versalany egyre idősebben szemléli az ismétlődő reggelek pillanatképeit.

A kötet második ciklusában az autobiografikus emlékmunka à la recherche jellege fokozódik a felgöngyölíthetetlen múlt és a determinált jövő számvetését tárva az olvasó elé: „Látom, árnyaid körül forogsz, forgolódsz, / és a Hold is csak pirulákban látogat. […] // Most feküdj le, kérlek. / Hunyd le a szemed. Hosszú lesz az éjszaka.” (Az álmok halála). Az egyre szaporodó nekrológok kérlelhetetlen atmoszféráját enyhíti egy-egy derűsebb darab, eufónikus formulák és metonimikus képzettársítások színesítik a gyász alaptónusát („tejcsoki íze van a levegőnek eső után” – Édes száj).

Ezen a ponton fedezhető fel az a vers, amely számomra a könyv egyik kiemelkedő darabja. A kéregető 21. századi balladaként aposztrofálja magát, de – akár a kötet eleji rondókat – Turczi ezt is szellős üdeséggel egy sajátos irodalmi travesztia részeként kezeli. Az eredendően epikus töltetű, de lírai hangvételű műfajt nem szarkasztikus jelleggel szabja saját alkatára, bár a verset bevezető Arany-idézet alatt Vasadi Péter egyik verssora lép ironizáló kölcsönhatásba a szöveg tárgyával és a konvencionális elvárásokkal („Sírnivaló ez a kitartás”). Arany János kedvenc műfajára Turczi jelenkori kontextusban játszik rá, sajátos graffitikkel tarkítva a külön strófákra tagolt, váltakozó szótagszámú sorokba tördelt szöveget, amelyben hol jambikusan lüktető hetesek és felező nyolcasok, hol trochaikus hendekaszillabusok sorjáznak, miközben a vers főszereplője, egy zuglói hajléktalan, nyöszörgő kézikocsival vonul el a Rákos-patak partján. Az első szakasz pontos, helyi érdekű tájleírás: a Csömöri út és a Miskolci utca kereszteződésének tárgyilagos leírása. Az MTK-sporttelep tőszomszédságában zajlik le az impromptu-jellegű koldusopera. A fedél nélküli bajtársak civakodását és szétválását Turczi érzékletesen részletezi: „Marasztalják, de nem marad. Minek. /
A Rákos-patak felé indul máris. / Káromkodnak, konzervvel dobálják, / gyors távozása így egzisztenciális. // […] Mondta, hogy Istvánnak hívják, druszám, / és nem adja fel, a feje új tervekkel tele, / habár ott legbelül vészesen ketyeg / az önfenntartás óraszerkezete. // Bár elmúlt alól a padló, elmúltak a falak, / a veszteségeit inkább fel se méri. / Hisz magában és az emberekben. / Megtanult nyitott tenyérrel élni.”

Egészen a Bosnyák térig követi a ballada főszereplőjét az adventi bevásárlás során. A kedélyesen élcelődő, szerény és bölcs koldus alakja átmelengeti a vers hétköznapian banális hátterét. A Bosnyák téri piacnál visszautasítja az aláírásgyűjtő akciót, nem kér a cserébe felkínált ingyen sörből sem, miközben szelíden leszereli a kötekedő parkolóőröket. Az önhibájából vagy önhibáján kívül a társadalom perifériájára szorult alak leírása óvatosan lavíroz a figura valós számkivetettsége és lírai megdicsőülése közt, ami a hasonló versportrékban sokszor szül esztétikai aránytalanságokat, elmozdulva a hatásvadászat és a giccs irányába. Turczi nem hatódik meg a balladisztikus szociofotó készítése közben, tárgyilagos empátiával követi tovább az adventi koldust a Thököly úton: „Köröskörül angyal-regimentek. / Élni jó. Élni szent. Múlni istenes. / »Itt egy érzés, de mit kezdjek vele?« / A Blaha Lujzán egy meleg húsleves.” A történet végül balladai homályba vész. A Városligetnél a költő térfigyelő tekintete leválik a tárgyáról, és a közelgő szenteste polgári harmóniáját kontrasztba állítva a szabad ég alatt meghúzódó „druszája” sorsával, nyitva hagyja az olvasó felé a hasonló esetekben felmerülő kérdést. Nem tudjuk, hogy a fedélnélküli vajon eljutott-e a Népszállóig, vagy odafagyott a Városliget sétányára karácsony első napján. A zárlatban nincs se feloldás, se egyértelmű tragédia, csupán egy enigmatikusan rokonszenvező képpel sugallja, hogy a szerencsétlen koldus – talán a Széchenyi fürdő szellőzőnyílása mellett – megmenekült a kárhozattól: „[a]z egyetlen meleg otthon, kibélelve / türelemmel, ahogy rágőzöl a sötét.”

Turczi balladáját nem formai tökélye vagy krimibe illő szüzséje miatt tartom remek darabnak, hanem a tárgyalt karakter érzékletes és tolakodásmentes leírása miatt. A nincstelen vándor a bukás és a felemelkedés ciklikus kárvallottjaként fokozatosan bespirálozik a versbe, majd hirtelen szublimál, mint a gőz az éjszakában, miközben a vers narrátora megteremti a marginálisnak aposztrofált sors erőterét mindenfajta leereszkedés és magasztalás nélkül. Költői kívülállása nem teremt óhatatlan szakadékot a megfigyelő és a szemlélet tárgya között.

A kötet következő szakaszában Turczi egyik legfőbb mesteréhez, Vas Istvánhoz szóló verse mellett (Száz év Vas) a Szarvason született és a második világháború alatt Bergen-Belsenbe deportált izraeli költő, Itamár Jáoz-Keszt halálára írott költemény olvasható (Hol rég nem járt tíz igaz ember). A Tel-Avivban élt költő (aki többek közt a Himnuszt ültette át héber nyelvre) verseinek egy részét Turczi fordította magyarra. Nekrológjában az identitás, a haza és az otthon kérdéseire helyezi a hangsúlyt („Kinyitunk minden könyvet, feldúlunk minden fiókot, csak hogy felmérjük: hová is tartozunk”). A kérdésre felelő explicit válasz függőben marad; ahogy a kétnyelvű magyarországiak, a határon túliak, a II. világháború és ’56 emigránsai, vagy a hazatérő „visszidensek” esetében, a szerző nem tartja relevánsnak a földrajzi elhelyezkedés és a geneológiai gyökérzet szoros összefüggését az otthon és a haza viszonyában, sőt,
a kényszerrel vagy elhatározásból megkettőzött sors nem elszakadást és megfosztottságot jelent, pont ellenkezőleg, duplikációt, osztódást, gyarapodást feltételez, ami Turczi aktív nemzetközi jelenlétét, mediátor szerepét és a kultúrák közötti közvetítő szerepét is fémjelzi egyben.

Turczi István (fotó: vers.hu)

A könyv zárlatában ismét a halál adja át a stafétát versről versre. Tandori Dezső emlékversében már korábban is találtunk utalást arra, hogy – A Betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz című sakkverse kapcsán – egy pályatárs halála felett érzett megrendülés szinte övön aluli ütéssel ér fel: „A Hc3 már ellépve / Megnyerhető? Ugyan. / Gyomorszájhagyomány”. A fiatalon elhunyt irodalomtörténész, Prágai Tamás emlékére írt vers felidézi a Parnasszus folyóirat alapításának fénykorát, majd az experimentális költő, Papp Tibornak címzett darab leviszi az olvasót a „tokaji pincék szirénasötétjébe”. A Csöndgenerátor című versben a Papp távozása felett érzett keserűség mellett maga a szövegalkotás értelme és célja is megkérdőjeleződik mint hagyatéki munka: „eperré változik a darázs / de ki lehet biztos a mozdulatban / vendégszövegekből privát Ermitázs // […] fény és tenger közt bújsz el önmagadban / rettegésből rakódik újra össze / ami mondható ami mondhatatlan”. Ezt követően Turczi felidézi az utóbbi évek egyik legtragikusabb veszteségét. A Mint test neka kenyér című vers a 2022-ben elhunyt Szkárosi Endre költő-irodalomtörténész hangköltészeti projektjének állít emléket, amelyben a híres Shakespeare-szonett („Az vagy nekem, mi testnek a kenyér”) emblematikus nyitását permutálja, választ keresve az irodalom jelenére, melynek idevágó intelme a költészet mindennapi kenyere által felhízlalt elevenekre és a temetőben nyugvó egykori társakra egyaránt vonatkozhat: „El kellene, el kellene férni / egymás mellett végre.” A köteten végigvonuló mulandóság–emlékezet–rögzítettség problematikát a vers zárósora egy pozitív kicsengésű – egyszerre paradox és axiomatikus – metafizikai tétellel zárja: „semmi sem szűnik meg, / ami igaz volt valaha.”

A kötet labirintusszerű utalásrendszere tartalmaz még egy figyelemreméltó post mortem visszacsatolást. Az Üresség című vers témája, stílusa, szemiotikai töredezettsége és az emocionális döbbenetből fakadó afazikussága közvetlenül utal Turczi egyik korábbi kötetére, amely érett felnőttkora főművének tekinthető (Üresség, Scolar, 2017). A jelenlegi kötetben található vers is Borbély Szilárd emlékére íródott, érzékeltetve azt a döbbent csendet, űrt és folytathatatlanságot, amelyet a Halotti Pompa szerzőjének tragikus távozása keltett az irodalmi életben 2014-ben. Az Üresség-kötet egy letaglózó sodrású és szépségű, négytételes elégia az elhunyt emlékére, de egyben misztikus (újra)teremtéstörténet, amelyben Turczi a költői nyelv festőiségét definiálja át egészen (késő)modern és minimalista módon, mondhatni egy gyermek szűrőjén keresztül ízlelgetve a színek felnőttkori jelentéstartományát és emléktechnikai szimbólumrendszerét ebben a túlvilági jellegű, kötetlen énekben, amelyben a párhuzamos sorsok és hangnemek úgy öltenek homályos alakot az olvasói érzékelésben, akár a merített papír rostjai közé felszívódó akvarellfestékkel létrehozott ábrák. 

A könyv záródarabja, amely a kötetnyitó Orbán Ottó-szöveggel együtt alkot keretes szerkezetet a halál- és a gyásztematika kapcsán, Szőcs Géza emlékének ajánlva, egy poliglott mátrix formájában teszi ki a kötet végére a pontot. A Reggelre megöregszünk – bár keretes szerkezete úgy csukódik a szöveg korpusza köré, mint egy szarkofág – nem siratóénekkel, és nem a személyes mulandóság toposzával zárul, hanem egy költészet jövőjét latolgató töredékes vízióval. A soknyelvű textus első látásra olyan, akár a Google-fordító forrásnyelvi ablaka vagy egy AI-algoritmus által kreált szöveg. Bizonyos értelemben arra utalva, hogy a költői nyelv repetíciója és fokozatos elévülése csak párhuzamos beszéddel és a poliglott világértelmezés hatványozódásával kerülhető el. Vagy talán komorabb jelentést hordoz, és a XXVI. század költői csak fragmentált gesztusnyelven, háborús retorikával lesznek képesek kommunikálni egymással? Az is lehet, hogy a jövevényszavak és idegen frazémák beépítésével addigra annyira felhígul a nyelvi alapszókincs, hogy a pánlingvisztikai neológusok és ortológusok sci-fibe illő lexikális harca vár ránk. Felmerül a kérdés: vajon a nyelv világleírási és értelmezési imperfekciójától mentes pszichologémák közvetlen csatornája a kiút? Douglas Adams Bábel-hala valósággá válik, és a telepatikus wifi által felvirágzik a nyelvek és szóképek nélküli egységes jelentésű neurális kommunikáció, mialatt kihal a nyelvek fonetikai rendszere és strukturális-lexikális diverzitása?

Ezekre a csacska felvetésekre sem a kötetzáró vers, sem a kurrens nyelvelméletek nem adhatnak választ. Turczi zárószövegében szláv, angolszász, germán, héber, szuahéli, maláj, szanszkrit, zulu, kínai, latin, olasz, spanyol, baszk és egyéb nyelvtöredékek kavarognak. Átlagos nyelvérzékkel (és a már inkriminált online fordító segítségével) itt-ott kihallatszik egy-egy részlet: ’Költő.’ ’Gyerünk.’ ’Tisztán láthatod.’ ’Füstfüggöny.’ ’Nyelvi emlékmű.’ ’Strand.’ ’Álló őrök.’ ’Lámpások.’ ’Tragédiák.’ ’Felfegyverzett lakosok.’ ’Szögesdrót.’ ’Akárhányan pusztulnak el.’ ’Merénylet, pusztulás.’ ’Lovas szobrok.’ ’Nehéz emberek.’ ’Hosszú ideig.’ ’De meddig.’

Vajon egy kevert kolónia, egy világvégi falanszter utolsó napjainak csonka segélykiáltásait halljuk? Vagy a 20. század botránya ismétlődik meg egy újabb pokoli karanténba száműzve az emberiséget egy idegen civilizáció által? Dekódolatlan SOS-jelzések halmaza lesz az utolsó nyelvemlékünk? Az olvasó egyetlen célnyelvi tám(asz)pontja a könyv utolsó sora: „mégis a te arcod néz vissza rád”. Turczi válaszképp az antropomorf teremtő öntükröztető képét tárja elénk, bár nem látjuk tisztán az arckifejezését. Fintorog vagy szurkol? Lelkesedik vagy lemondóan hunyorog? A kötet zárlata azt sugallja, hogy a költő nézete szerint minden idegennek látszó emberi képmásból saját antropikus imágónk és eukarióta ikertestvérünk arca pillant vissza ránk.

Turczi István költői világa az elmúlt évtizedben érett szakaszába lépett, amely során a sűrű, kondenzált toposzok mindenféle allúziós kényszer és a kanonikus szerzők evokációja nélkül is képesek megfelelő rezgésszámon tartani a verset, saját specifikumaik mentén kellő vibrációval megtölteni az erőterét, és az eddigi életmű szakaszait egy személyesebb hangvételű (emblémák nélküli) kontextusba helyezni, nem csupán részleges összegzésként, hanem továbblendítve a megszólalást egy polifonikus költői multiverzum negyedik, ötödik, és további fázisaiba. Turczi egyik ifjúkori versében toposszá emelte a sportkocsit. Úgy látszik, jelenleg már nem sebességben és felpörgő fordulatszámban gondolkozik, hanem pont a megfelelő utazósebességben halad előre, visszatekintve az eddig megtett útszakaszra, hirtelen tempóváltások nélkül, hiszen a háromfázisú Tesla-motor – a költészet – egyenletes forgatónyomatékkal lendíti tovább az élet szerpentinjén.

Ahogy a Csóori Sándor emlékére írt versében írja, nem is biztos, hogy reggelre megöregszünk. A kontempláció segítségével bármikor érezhetjük úgy, akár a legutolsó pillanatban is, hogy a kozmosz termodinamikai iránya rükvercbe vált, és a régen bejárt vidékek egészen más kontemplációs színezettel peregnek le a szemünk előtt: „Néha meggondolja magát az idő, / és visszafelé indul, régi hegyek közé. / Elrejtőzik és számot vet magával, / ha már nem lehet a megbocsátás övé.” (Folytatódni) (Scolar)

Turczi István: Reggelre megöregszünk, Scolar, Budapest, 2022.

(Megjelent az Alföld 2023/9-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Imreh Sándor grafikája.)

Hozzászólások